2013. március 2., szombat

° 4. Rész °

°Az emlékek°

- Miranda Armstrong - 

A -kivételesen- 3 fős csoportból felállt 1, majd idejött. Szó nélkül leült elém, én nézte ahogy eszem. Lenyeltem a falatot amit a számba van, majd hűvösen megkérdezem tőle.

- Nem volt elég, hogy a suliban lejárattatok, még most sem hagytok nyugodtan enni?! -csaptam a tenyereim az asztalra, mire a körülöttünk letelepedett galambok elreppentek. 

- Félre érted. Én csak szeretnék a barátnőm helyett is bocsánatot kérni.

- Remek. Most pedig menj a plázába, és vegyél neki egy új blúzt, mert a paradicsom nem jön ki belőle. Nehogy jobban sírni kezdjen. És értékelem a tetted, Zayn, de légy olyan kedves, és ne zargass. Épp elég nekem az a tetves iskola! Amúgy is már rekord időt töltöttél és lúzer társaságában. Most pedig ha megbocsájtasz, megszertném megenni ezt a tetves hamburgert, majd elhúzni innen a belemet.


Erre a mondatomra köpni-nyelni nem tudott. Végül összeszedte magát, és valamit kibökött.


- Rendben. Nem is várok el többet. Örülök, hogy beszéltünk, de azért szeretném, ha eljönnél, hozzám péntek este. Bulit csapok. Szóval megvagy hívva. Gondold meg! -mosolygott KEDVESEN rám (azután is, hogy így lehordtam) majd fogta magát és visszaült a többi 2 hülyéhez. Valószínűleg Tomlinsonnak nem volt kedve eljönni, Payne meg a zeneszakkörön van.



§§§§§


Itt állok egy ház előtt, és azt hiszem olyat láttam meg amit még felhasználhatok. Ugyanis a meki után még nem volt kedvem haza menni, de út közben felhívtam Ben-t, (aki elfelejtette volna, az előző részben a folyosón Miranda neki ment. -a szerk. :] ) és megbeszéltük, hogy vasárnap 10-re értem jön. Gyorsan fel is firkantottam a kezemre, majd tovább mentem amerre a lábam vitt. 

És most itt állok egy ház előtt, és az ablakon be láttam, hogy Tomlinson, Fisher szájában nagyon keres valamit. Azt hittem Zaynnel jár.


§§§§§


Otthon, ahogy beértem a lakásba, az 1. utam rögtön a laptopomhoz vezetett. Bekapcsoltam, majd míg vártam, hogy betöltösön, átvettem a farmeromat egy fekete cicanadrágra és egy fekete szűk rövid ujjú pólóra. Ez az ''egyenruhám''. Azután visszamentem a nappaliba, és feltettem töltőre a gépemet. Megnyitottam egy új Word dokumentumot, majd az alábbi szöveget pötyögtem be: 

'' 2012. 09. 02. 7:28 PM  5.kísérlet.

A kísérlet előtt :
Cél : ma megpróbálom kideríteni a nagyimtól, hogy kik a szüleim.
Elvárás : maximalista akarok lenni, de a mamit ismerve nehéz dolog előtt állok.
Hely : a nappali. 
Egyenruha : megvan
Áram : még nincs minden teljesen áramtalanítva.
Gyertyák : még nincsenek kirakva. 
Becsült idő : 8:00 PM-től, max. 2 órás. 
Diktafon : megvan.

A kísérlet után :   ''

Itt elmentettem, bezártam, majd a ''szellemidézés'' mappába tettem. Bizony! Most meg fogom idézni a nagyit. Vagyis helyesbítve, én megyek el hozzá. Igazából nemtudom minek egyenruha, de inkább használom, minthogy valami történjen. Az áram kérdés pedig azért volt, mert ha valami (pl.:tv, mikró, számítógép,...) bevan dugva a konnektorba, akkor tönkre megy. A gyertyák meg természetesen világítás céljából vannak. A diktafonnal pedig felveszem a beszélgetést, hogy utána könnyen vissza tudjam hallani a nagyim bölcs szavait, amik mögött mindig ott áll valami titokzatosság.

Ezután kikapcsotam a gépemet, és a szekrényhez léptem, ami szintúgy a nappaliban van. a legalsó fiókból előhalászok 20-30 db mécsest. Úgy gondolom ennyi bőven elég, a helység kivilágításához. Öngyújtó segítségével, meggyújtottam egy hurkapálcikát, amivel körbemenve a szobában elhelyezett gyertyák mentén, 5 perc elteltével az egész nappali fényben úszott. Persze ez nem olyan mintha felkapcsolnám a lámpát, de bekell érni ezzel is. Nem mindig volt ám áram! Például régen is gyertyákkal világították be az emberek a házukat.

Amint leellenőriztem, hogy egy mécses sincs túl közel semmilyen gyúlékony anyaghoz, átmentem az ajtóhoz. 
A bejárat mellett a falon van egy kis dobozka, amibe bele van még építve egy nagy citromsárga gomb. Azzal tudom áramtalanítani a lakást. 

A gomb megnyomása után, rohantam vissza a nappaliban lévő szekrényhez, majd minden erőmmel azon voltam, hogy a középső fiókot ki tudjam nyitni. Az mindig beragad. Amikor sikeresen megadta magát, és kinyílt. Én viszont az erölködésem miatt a fenekemre estem. Kinevettem magamat, felálltam,és kivettem onnan azt, amit kerestem. A nyakláncomat, amit még a nagyitól kaptam.


A kezemben szorítottam a nyakéket, majd egyetlen mozdulattal a nyakamba is akasztottam. Már sokszor próbáltam megfejteni mit jelentenek ezek a medálok, de soha nem jutottam észszerű magyarázthoz. A nagyi mindig annyit mond, hogy addig nem mondhatja el, amíg meg nem fejtem kik a szüleim. De nekem ez nem megy! Honnan kéne tudnom kik a szüleim? Híresek, vagy mi a nyavaja? Ilyenkor azt mondja ''ugyan lányom, hisz már sokszor láttad az életben az apukádat, és hallottad is a hangját. Csak ő nem ismert  meg. Még csecsemő voltál mikor utoljára látott.'' A emlékek hatására a hangulatom pillanatok alatt leromlott. a szemem zöldre változott...

A legfuribb ebben az egész családosdi dologban, hogy a nagyi igazából nem is a vér szerinti nagymamám. Csak örökbe fogadott, mivel a szüleim még fiatalok voltak a gyerekneveléshez, és az igazi nagyszüleim meg kitagadták a saját gyerekeiket! Így nem is ismerek egyetlen rokonomat sem. 

Hirtelen a nagy visszamerengésemben a nagyiról eszembe jutott egy szomorú történet. Az, amikor először rájöttem, hogy tudok valamit, amit a többiek nem...
3 hónapja volt ez az eset. Egy gyönyörű, felhőtlen, gondtalan napnak indult. 




''  -Miranda! Mondanom kell valamit. -hívott a főnök. Épp a pultot takarítottam meg az odaszáradt fagyicseppektől. A nap csodálatosan ragyott, mintha velem ünnepelné ezt a napot! 



Boldogan, fütyörészve hagytam félbe a munkám. Imádtam a főnökömet. Nagyon jófej volt. Megmondta az alkalmazottainak, - 3-an vagyunk - hogy egyenruhának azt veszünk fel amit akarunk, de van 1-2 feltétel. Az összes cuccnak ami rajtunk van kéknek kell lennie. Alul egy kék nadrág, felül egy fekete-kék kockás ing, és egy kék baseball sapka, de a fullcap is jó. Én ezt az egész dolgot jónak tartom, mert így abban vagyunk ami nekünk kénylemes, de mégis egységesen kékben. 




Egyébként ma van a nap, amikor 5 hónaposak vagyunk a pasimmal. Nagyon szeretem őt. Igaz 3 évvel idősebb, de szerintem ez nem baj. Ő kedvel engem és én is Őt. 


Na de vissza a ''jelenbe''. Az ujjamon pörgetve a sapkám, boldogan megyek a főnök elé. Imádok itt dolgozni, de azt hiszem ez már egyszer elmondtam. Ahogy elé érek, és látom, a meggyötört, szomorú arcát, nekem is lelombozódik a hangulatom. Nem szeretem őt így látni, mivel mondhtani már a barátom lett. 


- Miranda! Tudod én igazán megbecsülöm a munkád, és mindenkiét is, ahogy szeretlek is benneteket. De nemmrégiben történt egy igazán nagyon rossz dolog. A bolt egyre jobban megy tönkre, annyira, hogy fáj kimondani, de... becsődöltünk.


§§§§§


- Mira! Kicsim! De jó, hogy itt vagy. Tudod, beszégetni akartam veled. -mondta, majd leültünk egy buszmegállóba.- Ma vagyunk pontosan 5 hónaposak... Be kell vallanom valamit, hisz ennyit megérdemelsz... Szeretlek, de van menyasszonyom. Tegnap kértem meg a kezét 2 éves járás után.


- Te most kurva viccesnek érzed magad, mert nem vagy az! Ma rúgtak ki a munkahelyemről, erre mmost meg te?! -sírtam. Bizony, sírtam. 


Letöröltem a könnyeimet, felálltam vele szembe, megráztam a fejem, amivel valami olyat mondtam neki, hogy ''hogyan lehetsz te ennyire seggfej?!'', majd lendült az öklöm. Kicsit se fogtam vissza magam. Megérdemli a mocskos fajtája. Az ütést az orra felé céloztam, aminek az ereje akkora lett, -amit még soha életemben nem gondoltam volna- hogy a fejével lefejelte a mögötte levő buszmegálló falát. Kétségtelenül eltört az orra. De hát velem nem szívózzon! Arra viszont kíváncsi vagyok, mit fog otthon mondani a ''menyasszonyának''. Szegény csaj!


§§§§§


Otthon ültem. A ház legeslegsötétebb sarkában. 

Vártam. Talán arra, hogy eljöjjön a vég?
Amióta az eszemet tudom a nagyimmal élek. Utálom a szüleimet! 

Egyszer csak jön egy hívás a vezetékez telefonon...

Remélem nem a mama az, mert az csak egyet jelenthet. Hogy bajban van! Péntekenként mindig a nyugdíjas klubban alszik a barátaival és beszélgetnek a ''régi szép időkről'' közben pedig a nagyim iPhone -ját csodálják. Hát igen! Én megtanítottam neki, hogyan használja.

Négykézláb odacsoszogtam a -még mindig csörgő- telefonhoz. Remegő kézzel felvetttem a fülemhez, majd beleszóltam. 


- Hallo? 


- Jó estét? Miranda Armstrongot keressük.


- Én vagyok az. Ki keres? -lassan 2 lábra álltam.


- Dr. Johnson vagyok. A belvárosi kórházból hívom. A nagyija élet-halál között van. Kérem sürgősen jöjjön be! 


- Mondja már hányas kórterem! 


- 2. emelet 49-es szoba.


Lecsaptam a telefont, és már rohantam is! Még mindig alig hiszem el, hogy ez történik. Szinte repültem a kocsimba. Igaz, csak 2 hónapja van meg a jogsim, de most nagyon eszartam, hogy nem tudok jól vezetni. 


Már a kórház utcájában voltam, mikor feltűnt a visszapillantó tükörben a -mindenki által jól ismert-  kék-piros fény. Magamba gyorsan elmondtam egy imát, mikor lehúzódtam az út szélére. Kipattantam a kocsiból, és a rendőrautóhoz siettem. 


- Nézze! A nagymamám haldoklik, be kell mennem hozzá MOST!!! Nem ér rá, ha bemegyek és utána rendezzük?


- Már megbocsásson, minek néz engem? Tudja hányan próbálkoztak már ezzel?! 


- A kórház utcájában, 500 méterre az épülettől?!?!


- Rendben bemegyünk, de ha hazudott, még vádat is emelünk, a rendőrség félreveetésében! -köpködte oda nekem a szavakat, majd kihúzta magát. Én nem törődve ezzel a 2 majommal elkezdtem futni.- Héj! Álljon meg! -futottak oda hozzám.


- Csak szedjék már a lábukat! -ordítottam, majd balra fordultam, egyenesen be az épületbe.


A 49-es kórterem előtt egy nővér állt. Látszólag nagyon ideges lehetett, mert mindig körpl nézegetett és a lábával dobolt a padlón. Amikor meglátott, kifújta a bennt tartogatott levegőjét. 


- Áhh, miss Armstrong! Jó, hogy itt van! A nagymamája már nagyon rossz állapotban van, és mindenképp akart magával beszélni. 


Gondolkodás nélkül nyitottam be a szobába, ahol a nagyim erőtlenül az ágyon feküdt. Iszonyatosan nézett ki.


- Miranda! -sóhajtott fel.- Tudnod kell valamit. Mielőtt eljön a vég el kell mondanom valamit...


- Kérlek ne bszélj butaságokat! -húztam mellé egy széket, és a puha, hideg, ráncos kezét a kezembe vettem. 


- A szüleiddel kapcsolatos. Azt akarom elmondani, hogy miért velem laksz. ... De előtte oda kell adnom valamit. ... Otthon, a nappaliban lévő szekrény középső fiókjában van egy nyaklánc. ... azt a szüleid adták neked, mikor picike voltál. ... ... Tudod, a szüleid... ők ... az apukád ... ő ... ... ... -csukódtak le a szemei, a keze hidegedett, a mellkasa már nem mozgott, és a csipogó hang helyett már csak egy hosszú sípolást lehetett halani.


- Nagyi?! suttogtam elhalóan a szavakat. Könnyeimet nem engedtem szabadon, 1-2 rakoncátlan mégis kiszökött onnan.  Ezek rácsöppentek a nagyim arcára. Én csak elkeseredetten néztem, ahogy szépen, a maga tempójában folynak le a pofiján, ami pár napja még olyan piros volt mint egy eper, most meg akár a tej. Nagyon sóhajtva álltam fel, szemeimet összeszorítottam. Fájt. Igen. Itt hagyott az egyetlen ''rokonom''. A szüleimet nem is ismerem! Gyomrom görcsbe rándult, és iszonyatosan fájt a mellkasom. Levegőt alig tudtam venni.


Amint lenyugodtam, egy kezet éreztem a vállamon. 


- Sajnálom ami a nagymamájával történt, de meg kéne beszélnünk azt ami miatt itt vagyunk. -mutattot a kollégájára és magára. Mekkora egy gátásalan ...!! Most halt meg a nagyim, erre fel most ezzel is basztat. Semmi együttérzés vagy valami! 


- Nekem olyan 8. Ennél már semmi se lehet roszabb. -feleltem flegmán. A két rendőr kikísért a kocsimig, majd megszólított az egyik.


- Akkor kezdjünk is bele! -csapta össze a tenyereit, és elővettt egy cetlit.- Maga 100 km/h -val hajtott a megadott 70 helyett, 5 piros lámpán át ment, nem adta meg az elsőbbséget, nem állt meg a zebránál,ahol gyalogos állt, és majdnem elgázolt egy kismamát aki átment az úton.


- Meg jó hogy, csessze meg! -ütöttem az öklöm az autóba,- Az a rib@nc csak úgy átment, pedig ott nem is volt zebra! Inkább örüljön a hülye fejének, hogy nem történt semmi azzal a mocskos seggével és a kölykével! Az ilyeneket nem büntetik meg?!?! -erősen gesztikulálva mondtam meg a magamét. 


- Azt is el fogjuk intézni hidje el... -blablabla.- Viszont most elvenném a jogosítványát, a pénzbírságot pedig majd postázzuk. egy nevet és egy lakcímet kérek.

- Miranda Armstrong. A címet meg nem tudom fejből. Nézze meg azon a hülye kártyán. -nyomtam a kezébe a személyim. 

Miután minden szükséges adatot elkunyiztak, és az akaratom ellenére is elvették a jogsim, megengedték, hogy haza menjek, aztán elmentek. Mikor látom elmenni a kocsijukat, még utánnuk kiabálok

- Hülye mocskos köcsögfejűek! -rúgtam bele az ajtóba.- Most halt meg a nagyim erre kicsesztek velem?! Ti buknó sünök!! Anyátok hogy van? -zokogva csúsztam le a kocsi mentén a földre.

§§§§§

Otthon. Egyedül. Szomorúság. Bánat. Ezek a szavak illenek most ide. 
Sehol egy kis fénycsóva.Semmi jele az életnek. Igen. Meg akarok halni. Éppen egy Skrillex szám megy. Ezek a zenék tudnak most ''megnyugtatni''. Teljesen magam alatt vagyok. Mintha egy udegen testben lennék. Nem sírok. A könnyeimet nem engedem ki. Azok a gyengeség jelei. Én nem vagyok gyenge.

Az ujjaimmal dobolni kezdtem a zene ritmusát. A ház besötétítve, én pedig a nappali egyik sarkában gubbasztok. Nem tudok felállni. Valami mintha visszahúzna. És nem a gravitáció. A fejemet az ég felé fordítom, míg átadom magamat a zenének. Egyre idegenbbnek éreztem a testemet. 

A szám végére kifolyt egy könnycsepp. Megemelkedtem. A zenét egyre halkabben hallom. Szemeim még mindig csukva vannak. Egy végtagomat sem érzem. Egyre csak emelkedem. Mintha a felhők fölött lennék. A lelkem teljesen nyuygodt. Hisz már semmit se veszthetek. Ennél már nincs mélyebb pont. 

A hasamban lévő görcs a kórházból, megszűnt. Teljesen felszabadult vagyok. Szemhélyaimat felnyitom, de nem látok semmit. Lenézek. Látom magam. A testem elterült a földön. A telefonom kiesett a kezemből, a tenyerem viszont nyitva van. Igazából minden amit látok, az egy lány holtan. 

Meghaltam. Lebegek. Nincs testem. Akkor mim van? Többeknek felmerült a kérdés, hogy van-e élet halál után? VAN. Ezt itt és most alá tudom támasztani. Ha már holt vagyok, gyakorlatilag mim van? Ki vagyok? MI vagyok? Egy szellem? Lélek? Démon? MI?

Nos, mint látom, lebegek. Ez elég bizarr. Nem tudom magamat kontrollálni.
Most akkor a mennybe, vagy a pokolba kerülök?

A fejemet az égnek emelem, ezáltal még feljebb kerülök. Még egy ideig sötétség volt. Becsuktam a szemem. A lelkem viszont tovább vándorolt, fel a magsba. Egy lágy hang érte el, hogy újra szétnézzek. 

- Kedvesem, te vagy az? -pupilláim kitágultak.

- Nagyi?! -fordultam meg.- Te mit csinálsz itt? És én meghaltam? Pontosan hol vagyok? -ráncoltam a homlokom, de azért mosolyogtam.

- Nekem lejárt az időm. Te viszont kicsim, még túl fiatal vagy a halálhoz. De egy dolgot el kell mondjak neked. Ne ilyedj meg, ha még egyszer ilyen történik mint ma. Te különleges ember vagy. Sosem halsz meg. A lelked legalábbis nem. De a testedet ott kell hagynod valamikor. Ezt amolyan képességként fogd fel. Ha tanács kell, csak csináld ugyan azt mint most, és megint itt teremsz. Ez egy megmagyaráthatatlan dolog, olyan mint a szemed. De ne félj! Inkább tanulj meg a képességeddel bánni. 

- Nagyi... Mit akartál mondani nekem a kórházban?

- Azt sajnos most már nem mondhatom el, de segíteni fogok. Magadnak kell rájönnöd. -egyre halkult a hangja, míg lassan eltűnt. 

- Nagyi! -ordítottam, ám ekkor megcsapott egy nagy széláradat, ami 3 másodperc alatt ''visszacsapott'' a testembe. 

Kinyitottam a szemem, és nagyokat lélegeztem a számon keresztül. A szívem ezerrel dobogott, végtagjaim elzsibbadtak, én viszont sokkal nyugodtabb lettem. Újra a nappaliban vagyok. Ez NEM álom volt. Ez a valóság. Felkeltem a földről, majd felszedtem a telefonom, és zsebre vágtam. Most inkább valami boldogabb zenére vágyom, ezért gyorsan át is tettem. Flo Rida. Most már csak egy kérdésem van. Kik a szüleim? ''


Így visszagondolva annyira hihetelennek tűnt az az egész. Sóhajtottam egyet, majd a feladatra koncentrálva, kényelembe helyezkedtem majd átadtam magam a zenének.


§§§§§


Reggel borszató nyűgösen keltem. Nem akartam suliba menni, de muszály! Itt nincs mese! Kimásztam az ágyaból, és szinte hallottam, ahogyan sírva kér, hogy feküdjek vissza. Sajnos nem lehet.

Hajnali 6:00 van, én pedig máris kukorékolok. Ez hihetetlen. Reggeli kávémat iszogatva ülök a konyhába és gondolok az előző estére. A nagyi megint nem mondott semmit. Csak annyit ''Készülj fel! Hamarosan minden meg fog változni körülötted. Hamarosan választ kapsz sok kérdésedre.'' Hát ok. 

A frissítőm után máris boldogabban megyek fel a szobámba, és választom ki a ruhámat. Közben pedig eszembe jutott az álomképem, amit még mindig nm tudtam megfejteni. Talán ha visszagondolok az elmúlt napokra...

ÉÉÉÉs bingóóóóó. Azt hiszem rájöttem a helyszínre. Ez biztos a bowlingpályánál lesz. Hisz ha jobban visszagondolok arra a képre, látni ehet a háttérben a golyókat. 


A ruha ügyet nem vertem nagy dobra. Csak egy egyszerű fekete cicanadrág, egy bő batman-es póló, és az acélbetétes bakancsom.










§§§§§


Bennt a suliban az 1. órám az ofővel volt. Biosz. Utáltam ezt a termet, mert itt mindnig Louis és Harry mellett kell ülnöm... De ne haladjunk azért ennyire előre.

A szekrények előtt állok, és már csak 5 percem van, hogy beérjek az órára, amikor jön Fisher, és a 2 klón. Najó, Bridget normális. Persze miért is hittem, hogy ma nem lesz semmi zűr?! Bár ahogy magamat ismerem, ma inkább meneküljön előlem, mert morcis kedvemben vagyok. 

Mikor becsuktam a szekrény ajtót, pont vele szemben -és még egy pár emberrel- találtam szembe magam. 

- Nocsak Miranda! Rátértünk a cicanadrágra?! Csakhogy tudd, vizes vagy. -mondta, majd egy fél liter vizet rám öntött.- Most nézd meg magad! Úgy nézel ki mint aki bepisilt. -röhögött ki.

- Mikor hagysz engem béként te ...

- Én ...? Mi? Mondjad csak. -mosolygott a képembe.

- Te utolsó... sarki... kurva. -mondtam a szemébe, épp olyan hangosan, hogy mindenki meghallja. A szavak között pedig itt-ott megálltam, ezzel is nyomatékosítva a szavakat.

- Mit képzelsz magadról Armstrong? -húzta fel a szemöldökét.- Most menőnek érzed magad? Te kis senki?! Bizony... Egy senki vagy... Hisz nincs családod. Valyon miért? Nem voltál nekik elég jó? Látod még a nagymamád is inkább feldobta a talpát, minthogy tovább elviseljen...

Na itt betelt a pohár. Az öklöm már csapódott is volna ahoz a túlpúderezett arcához, ha valaki nem fog le.